2026. szeptember 24-én a Hősök Tere Alapítvány átadta az idei Pillangó díjat, amivel minden évben azt a pedagógust, iskolapszichológust vagy oktatási szakembert ismeri el, aki kiemelkedő hatást gyakorol nemcsak tanítványaira és kollégáira, hanem az egész közösségére is. A díjat odaítélő öttagú zsűrinknek idén sem volt könnyű dolga: a pályázatra összesen 73 pályamunka érkezett, “fekete öves” oktatási szakembereké és pályakezdő pedagógusoké egyaránt. A mezőny annyira erős volt, hogy a zsűri végül úgy döntött, idén a Pillangó díj mellett egy Pillangó különdíjat is odaítélnek.
A Pillangó különdíjat a fiatal, angol-történelem szakos tanárnő, osztályfőnökhelyettes, Ébner Zsuzsa kapta, míg a Pillangó díjjal alapítványunk Berki Juditot, a Méltóságunk Mozgalom életrehívóját jutalmazta, aki immár hosszú évtizedek óta kitartóan küzd azért, hogy a hátrányos helyzetű nógrádi gyerekek jobb lehetőségekkel vágjanak neki az életnek. A díjazottakkal az eredményhirdetés után beszélgettünk.
Ébner Zsuzsa pedagógus szülők gyermeke: ikertestvérével, Annával egészen kicsi koruktól kezdve beleláttak az oktatási pálya szépségeibe és a küzdelmeibe is. Mint mondja, ebben nőttek fel, és bár édesanyjuk óva intette őket, hogy kövessék őket a pályán, meglehetősen hamar, már a gimnázium második évében körvonalazódni kezdett benne, hogy mégiscsak ezt a hivatást választja. “Csak mi, gyerekek, csináltunk magunknak egy töriszakkört, én pedig azon kaptam magam, hogy szuper érzés egymást segíteni és egymástól tanulni; közösen kihozni az adott helyzetből valami jobbat.” Zsuzsa úgy érzi, a pályaválasztását nagyban befolyásolták saját pedagógusai is: Márta nénitől, a faktos történelem tanárnőjétől azt tanulta meg, hogy “ne csak arra figyeljünk, hogy mit tanítunk, hanem azt is, hogy kiket”, míg Jozsó bácsi, aki matematikából korrepetálta, ha arra volt szükség, megértette vele, hogy a tanításnak fontos része az is, “hogy a nehezen megfogható dolgokat elérhető, mindenki számára érthető módon” magyarázza el. “Nem lennék ma ott és aki vagyok, ha nem ők lettek volna a tanáraim” – teszi még hozzá.
A fiatal pedagógus munkáját teljes egészében áthatja a fejlődésfókuszú mentalitás; hiszi és vallja, nincs elveszett gyerek. “A tanításnak általában van egy jól felismerhető és követhető ritmusa, ám ez nem húzható rá mindenkire egyformán. Időről időre vannak diákok, akiknek nehezebben, vagy egyáltalán nem sikerül elkapnia ezt a bizonyos fonalat; nekik nem az fog segíteni, ha nekiállok még egyszer elmondani ugyanazt ugyanúgy, velük közösen kell – akár óra után – megtalálni a módját, hogy érthetővé, befogadhatóvá váljon a tananyag.” Zsuzsa mindemellett nagy hangsúlyt fektet a társas közöny elleni küzdelemre is: mint mondja, az általa tanított fővárosi diákok bizonyos értelemben buborékban élnek, az ő feladata pedagógusként, hogy behozza számukra a világot az iskolába. Ennek mentén gyakran szervez szemléletformáló, érzékenyítő előadásokat.
Zsuzsa a diákközpontú oktatási módszereivel azt szeretné elérni, hogy tanítványai kevesebbszer mondják, hogy “nekem ez nem megy”, vagy hogy “én ehhez hülye vagyok”. Elismeri, a mostani oktatási rendszer egyelőre nem kedvez az ilyesfajta megközelítésnek, kollégáival együtt komoly ellenszélben kénytelenek dolgozni. “De biztonságot ad, hogy egyre többen gondolkodnak hasonlóan az oktatásról.” A mindennapi apró sikerélmények, amikor egy diákja például önfeledten mosolyog az óra végén, mert érte valami sikerélmény, azok az apró reménysugarak, amik erőt adnak neki a folytatáshoz.
Berki Judit gyakorlatilag egész életét gyerekek között, a gyerekekért éli. A kezdet kezdetén még nem tanárnőnek, hanem védőnőnek készült; a frissen bevezetett központi felvételi terelte végül más útra. “Miután a vizsga nem sikerült, óvónőnek tanultam tovább, majd elvégeztem a tanárképző főiskolát is” – mondja, majd hozzáteszi, ő vezette az ország legelső lakásotthonát is. “Összesen 15 évet töltöttem el a szakellátásban, állami gondozott, nehéz sorsú gyerekekkel és ezidő alatt a hivatás minden részébe beleláttam.” Judit azt mondja, számára mindig az volt az elsődleges, hogy ahol éppen dolgozik megteremtse a gyerekeknek a biztonság érzését: “Az volt a célom, hogy legyen egy hely, ahol tudják és érzik, hogy nyugodtan hajthatják álomra a fejüket.”
Az idén 30 éves Méltóságunk Mozgalmat, ami már Nógrád legjobban működő tanodahálózata, azután hívta életre, hogy Bajorországban hospitált. Az itt töltött hat hét alatt számos újfajta megközelítési módot látott és sajátított el, amit hazatérése után azonnal igyekezett meghonosítani. A tanoda kezdetben a bátonyterenyei közösségi térben működött szombatonként. “Minket is meglepett, hogy már a legelső alkalommal milyen sokan eljöttek; egy év múlva ki is nőttük a teret” – meséli, majd hozzáteszi a Mozgalomnak ma már Kisterenyén, Lucfalván és Mátraverebélyen is működik tanodája, ami koragyerekkortól a munkába állásig segíti a helyi gyerekeket.
Judit szerint az elmúlt évtizedekben sok minden változott: “míg az én gyerekkoromban kiszámíthatóbb volt az élet – nem könnyebb, de lényegesen tervezhetőbb -, ma egy sokkal zordabb világban kénytelenek élni a gyerekek. Hatalmas a társadalmi szakadás, amit nekünk, pedagógusoknak is figyelembe kell venni. A mindennapokban ez kevesebb ítélkezést jelent. Nem minősítünk. Meg kell ismernünk a gyerekek körülményeit, partneri kapcsolatra van szükség a szülőkkel, ehhez is szükség van nyitottságra és elfogadásra” – magyarázza a pedagógus, majd azt is hozzáteszi, szerinte elengedhetetlen, hogy a komplett stáb hasonlóan gondolkozzon: “Egymás elfogadása a legfontosabb dolog, amit megtaníthatunk. Emellett fontos az is, hogy a gyerekekkel kapcsolatos elvárások megmaradjanak a racionalitás talaján.” Judit vallja, mindenkiből az lesz, amit csak akar, csak bele kell raknia a munkát: “Ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek egyetemet kell végeznie, de ha valakinek ilyen álmai vannak, képessé kell tennünk őt rá.”
És, hogy mi adja mindehhez az erőt már több évtizede? “Észre kell venni a kis örömöket. Hogy Tiffani ma szebben fog olvasni, mint tegnap. Ezek az apróságnak tűnő dolgok azok, amik igazán előre tudnak vinni, ebből kell erőt meríteni. Nem szabad pesszimistának lenni, elcsüggedni, hiszen a gyerekek nagyon okosak, mindent észrevesznek. Nekünk kell a fáklyának lenni, akik mutatják nekik az utat a legnagyobb sötétségben is.”
A Pillangó díjat jövőre is meghirdetjük, a részletek hamarosan olvashatóak lesznek a hosoktere.org oldalon.