Sajnos időről-időre felbukkan a hír, hogy holtan találtak egy utast a buszon, villamoson és senki nem vette észre, nem jelezte a sofőrnek, nem hívott mentőt. Pedig bizonyára rengeteg ember látta, elment mellette, leült mellé.
Most talán azt gondolod, én biztosan odamentem és segítettem, vagy segítséget hívtam volna. De az igazság az, hogy nem tudhatjuk biztosan, mi hogyan döntünk egy ilyen helyzetben. Az emberek nagy részének az a meggyőződése, hogy ő lesz a szabályt erősítő kivétel, ez azonban ellentmond a statisztikáknak. A helyzet erejét ugyanis általában alábecsüljük, önmagunk erejét pedig túlbecsüljük.
Ezt a jelenséget számos szociálpszichológiai kísérlet bizonyította már. Minél több a szemtanúja van egy vészhelyzetnek, annál kisebb az esélye annak, hogy valamelyikünk cselekvésre szánja el magát.
A jelenségnek kétféle magyarázata van. Az egyik, a felelősség megoszlása. Minél többen vannak jelen, annál kisebb az “egy főre jutó felelősség”, ezért kevésbé érezzük magunkat megszólítva, hogy segítsünk az adott helyzetben. Ilyenkor azt gondoljuk, hogy majd valaki más úgyis segít, és nekünk már nincs itt dolgunk.
A másik magyarázata a jelenségnek pedig az, amikor a csoportnyomásnak engedelmeskedünk. Ha azt látjuk, hogy senki sem reagál a vészhelyzetre, azt gondoljuk, akkor nekünk sem kell segíteni. Mások tétlenségéből ugyanis azt a következtetést vonjuk le, hogy nem is olyan nagy a baj, talán nincs is vészhelyzet. Egy passzívan bámészkodó csoport tagjaként tehát mindenki azt feltételezi, hogy akadnak majd mások, akik tudnak és akarnak segíteni, így kisebb nyomás nehezedik az egyénre, hogy cselekedjen, mintha egyedül van jelen egy szituációban.
Biztosan kerültél már olyan helyzetbe, ahol elkelt volna a segítség, de nagyon siettél és azt gondoltad, segítsen más. Vagy egyszerűen nem tudtad, mit tegyél, hogy se magadat, se másokat ne sodorj veszélybe?
Pszichológia vizsgálatok azt mutatják, hogy az emberek egy részét a közöny, és az érdektelenség tartja vissza, amíg egy másik részük nem is észleli a helyzetet, mert éppen siet, telefonál, saját a gondjaival van elfoglalva. Azok az emberek, akik észlelik a problémát a legtöbb esetben belül szorongást, feszültséget és bizonytalanságot élnek meg. A bámészkodók nehezen tudják eldönteni, hogy tényleg szükség van-e a segítségükre, hogy nem tűnnek-e túlbuzgónak, ha közbeavatkoznak, vagy esetleg nem veszélyezteti-e a saját épségüket a közbeavatkozás, nem keverednek-e olyasmibe, amibe nem kéne.
Azért, mert sajnos nem csak utcai vészhelyzetekben maradunk tétlenek. A bámészkodóhatás magában foglal minden olyan viselkedési formát, amikor az erkölcsi normáink, tudásunk szerint cselekednünk kellene, de mi mégsem teszünk semmit.
Akkor csak abba gondolj bele, hogy mi van akkor, ha te magad (vagy a gyereked) kerülsz az áldozat helyébe? Akkor is rendben van, ha épp siet a szemtanú? Ha észre sem veszi, hogy rosszul vagy? Rendben van, ha a te gyerekedet pécézik ki maguknak az iskolában, vagy a te autódat graffitizik tele éjszaka? Esetleg téged üt el a részeg sofőr, akinek inkább nem szóltak a haverok?
De ami talán még ennél is fontosabb: mert példát mutatunk.
Ha a gyerekek azt tanulják meg, hogy rendben van odébb állni, nem tenni semmit, ők már lelkiismeret furdalás nélkül fognak elsétálni egy segítségre szoruló mellett, mert apu/anyu vagy a tanár bácsi sem szokott segíteni. Biztos, hogy ilyen társadalomban szeretnénk élni?